Egy éve halt meg a huszadik-huszonegyedik század egyik legnagyobb zeneművésze, Kocsis Zoltán. A világon nincs olyan zenerajongó ember, aki ne tudná, ki volt. Zongoraművészként vált világhírűvé, később karmesterként és zeneszerzőként is bejárta az egész világot, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatójaként az együttest a világ élvonalába emelte.
Így kezdődött november 5-én este, egy szentesi Kossuth utcai lakás szobájában az a kétszereplős előadás, melynek apropóját és tartalmát Kocsis egy éves évfordulója, illetve Pilinszky Jánossal annak idején kialakult főként és alapvetően lelki barátság nyújtotta.
Szinte adott volt a két fő szereplő.
Dózsa Erzsébet a Horváth Mihály Gimnázium drámai tagozatának nyugdíjas tanára, aki többek között színházi alapismeretek, dráma tantárgyakat tanított. Természetesen ő vállalta a Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas költő szerepét. Aki ismeri a tanárnőt (remélem, sokan vannak) az tudja, hogy felolvasásokhoz, meséléshez gyönyörű hangorgánuma van, monológjait hosszú ideig lehetne hallgatni. Ezúttal azonban egy-egy életrajzi adat, Pilinszki vers, vagy a költővel való személyes találkozásának sztorija között a zene tette még izgalmasabbá a történeteket.
A kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző szerepét Majtényi András, szintén a HMG drámai tagozatos tanára, ‘házi zongoristája’ „kapta”. Már csak az említett évforduló kapcsán is ő volt a fő szereplő: moderálta az előadást, zongorázott –többségében Bartók darabokat. (Nem véletlenül..)
Itt betekinthetnek a szobaszínházi előadásba:
A szobaszínház Szentesen – úgy gondolom – egy új, kulturális színfolt. Emlékezetem szerint itt a városban ilyen még nem volt, és talán nem véletlen, hogy most és itt megérett a helyzet (a körülmény) egy ilyen „műfaj” létrehozására.
Szükség van a kis közösségekből elinduló kulturális jellegű együttlétekre, ahol a közös érdeklődés alapján valódi értékek (Pilinszki, Kocsis, Bartók művek) szólalnak meg. Anélkül, hogy rémképeket festenék, tobzódik a bóvli, a giccs, és ez még akkor is igaz, ha ma sok esetben, ebben az „ágazatban is hozni kell a bevételt”.
Ráadásul még így is (Szentesen) csökken néző szám! A vasárnap esti szobaszínházban csak húszan tekinthették meg az előadást, viszont az legalább igazi, családi, színházi élményt nyújtott. A „színészek” meg tudták teremteni az intimitás élményét is, amikor a két művész barátságát, vagy alkotásait idézték fel.
Ezek azok az apró sajátosságok, melyek egy újfajta kulturális kohéziót hozhatnak létre az azonos érdeklődésű emberek között. És szükség van erre, ha őrizni akarjuk értékes és magyar hagyományainkat!
Példaértékű ez a kezdeményezés, folytatni kellene.
Képgaléria:
